A Tisza-tavi 100 éves fa legendája

Régi, 1800-as évekbeli katonai térképeken, van egy jelölés Tiszafüredtől néhány km-re. Egy magányos fa, mint tájékozódási pont. Nagymamám korabeli emberek mesélnek arról, hogy az ő gyerekkorukban is volt már arra egy fa, amit már akkor is 100 éves fának hívtak. Gondoltam, ez aztán az izgalmas túracélpot! Odavezetni egy csoportot! Micsoda energiái lehetnek…

Már előre mondom: a fa és környezete legkisebb zavarása mellett vezetek oda túrát. A pontos helyét nem is teszem közzé. A környéken korábban a fokozottan védett réti sas pár költését észlelték, de azt remélem, hogy január első vasárnapján őket sem háborgatjuk még, ha ott is tartózkodnak. Télen gyakran járnak be nagy területeket élelmet keresve, kóborolnak. Bár az egyik legkorábban költő madaraink egyike, ilyenkor azért csak elvétve végzi látványos nászrepülését. 

A fáról az I love Tisza-tó magazin érdekes cikket közölt, a szerkesztőség tagjai nem voltak restek fel is keresni. Van egy másik fa a Dunántúlon, amit (akit?) útba szoktam ejteni túravezetés során. Azt a libanoni cédrust 1830-ban ültette József nádor saját kezével. Minden márciusban meglátogatjuk, töltekezünk energiáiból. Belegondolunk, hogy mi mindent láthatott azóta, hogy 18 éves korában kitört körülötte a 48/49-es Petőfi-féle szabadságharc…

A füredi 100 éves fát sosem derítjük ki, hogy ki ültette. Valószínűleg nem emberi kéz, hanem a kiszámíthatatlan folyómenti szél rakott le éppen ott egy magocskát, valamikor a 19. század elején. Talán éppen 1830-ban. 

Ha a fa mesélni tudna, talán hallgathatnánk két világháborúról, forradalmakról, politikai rendszerekről, emberi önzésről. De én szívesebben kérdezném évszakokról, múló időről, az ágai közül kirepült madarak százairól, békéről, egyensúlyról, és a természet titokzatos törvényszerűségeiről. Minket, embereket inkább ne is említsen…

Mi mindenesetre megkeressük 2022. január 2-án vasárnap, a hagyományos évnyitó túránkon. Remélem, a terepviszonyok és az időjárás támogat minket ebben. Tarts velünk!

Kedves sokat látott fa! Tisztelj meg minket azzal, hogy fogadsz minket. Időtlenséged, energiáid hadd közvetítsék a felelős természetjárás oly hiányzó szemléletét az azt szolgáló túravezetőn keresztül, az érdeklődőknek!

Tárnai Csaba  

A daruvezér

A vezérmadár dél óta vezette a darucsapatot a V alak csúcsán a levegőben. Ez már a negyedik őszi vándorlása volt.

Az első alkalom viszont, amikor becserélődhetett a repülő alakzat élére. Itt a legnehezebb, itt a legnagyobb a légellenállás. Csak ő kapja telibe a levegőt, mindenki más mögötte kisebb-nagyobb segítséggel repül. Váltották egymást, és most ő került az élre. Ilyenkor a vonal kissé megtörik, az eddigi első eggyel hátrébb kerül, és némi pihenéshez jut.

Nem ismerte, és a többiek sem, a légellenállás kifejezést. Ösztönösen cserélődtek az élen, de csak a tapasztalt madarak szűk köréből. Mert volt még valami, ami miatt a V alak csúcsa fontos. Ő irányított.

Pompás teste, amit a nyár második felében már az útra készített fel, jól szolgálta a vándorlást. Fiókaként még leghátul, vezetve haladt, engedelmeskedve az idősebbeknek, a szüleinek. Felszállt a csapattal, és leszállt, amikor a vezér lefelé irányította őket. Mindig nagyon várta a pihenést, és jelezte is előre, hogy kimerült. Különös hangja elvegyült a többiekében, de nem veszett el. Ködös őszi nappalokon az emberek felfelé fordított fejjel hallgatták.

Második évében már figyelte az alatta elsuhanó tájat, megjegyezte a tájékozódási pontokat. Összekapcsolta a fejében lévő mágneses tájékozódó szervvel, aminek működését nem érti senki.

Harmadik évben már készült a vezérségre. Közvetlenül a vezetők mögött repült, szemével bátorította az erősebbeket, hogy biztonságosan irányíthassák őt. Már nem elsőként dobta be a fáradság hangjait a közös kavalkádba.

És most eljött az ő ideje. Először repült saját fiókáival, akik a hátrébb mögötte úsztak a levegőben. Hallotta hangjukat, és hallotta vezértársai biztatását is, akik váltó tagokként közvetlenül mögötte haladtak. Lefelé nézett. Ismerős volt a táj, már hetedik alkalommal látta, a visszautakat is ide véve. De tavasszal mindig sietni kell, a költés sürgető parancsa nem enged hosszabb pihenést. Most más a helyzet. Az őszi vonulás hosszú táplálkozó szünetekkel folyik.

Tudta, hogy a következő nádas mögött tavaly jó élelemszerző földek voltak. Jelt adott az ereszkedésre. Kiáltott egyet, és ereszkedni kezdett. Mindent elsőként csinált. Életében először, egy csapat leszállásáról döntött.

A délután közepén jártak. A bágyadt októberi nap nem csinált erős felszálló légáramlatokat, kisebb örvények között simán megközelítették a talajt. Veszély nem látszott, a leszállást nem szakította meg. A hangok izgatottabbakká váltak mögötte, és a néhány tucat szárnypár suhogva fékezett alacsonyan. Elsőként az ő lába érintette a földet, futott egy kicsit, mögötte rendben leérkeztek a többiek.

Amikor összecsukta a szárnyát, a még idősebb társa melegen intett a szemével. Körülöttük rengeteg értékes mag.

Hátrafordult a többiek felé: – Csipegessetek…

 – Tárnai Csaba –

Az Ökörnyál titka

Az októberi szélben még a településeken is látunk a levegőben szálló finom vagy összecsomósodott fonalakat. De mik ezek, honnan kerülnek a lebegőbe?

Hasonló fonalak, mint a pókháló szálai. És ezeket is pókok készítik.

A petékből kikelő pici pókok szétszélednek, de élőhelyükön nem jut mindegyiküknek táplálék, tér. Az mindenek előtt álló fajfenntartási ösztönük is arra készteti őket, hogy genetikai anyagukat szétszórják, távol szaporodjanak. Ezért vitorlát készítenek, és elszállnak.

Októberben, amikor a nappalok már rövidebbek mint a sötét órák és lehűlt a levegő, egy szeles napon felmásznak egy ág csúcsára. Pókfonalat eresztenek mirigyeikből, és bele kapaszkodnak. A légmozgás elviszi őket a szülői „háztól”. A fonál ragadós, ahogy a háló is az. Egyszer bele akad valamibe, és ott megáll. A kis pók új területet szerzett magának. A többi az életrevalóságán múlik. Nem biztos, hogy a birtokba vett területen új hálót tud készíteni, és táplálékot szerezni. Abban sem lehet biztos, hogy van-e ott táplálék? Az új helyen többféleképpen része lehet az élet hálójának.

Maga is táplálék lehet, egy sereg gerinces állat fő táplálékai az apró pókok. Ragadozóként pedig ő avatkozik be a helyi rovarvilág egyensúlyába, szabályozva egyes túlszaporodott fajok állományát. Aztán egyszer csak lesz ott egy ellenkező nemű csinos pókocska, akit ki tudja, hogy honnan sodort oda a szél, szó szerint.

A kis állatok nem egyszerre indulnak. Másik nap más uralkodó széliránnyal a testvére már más irányba indul. Leparkolt járműveiket, vitorláikat pedig mindenfelé láthatjuk. És persze szegény ökrökhöz semmi köze.

Láttak már 2.000 méterrel a földfelszín felett is ökörnyálat.

– Tárnai Csaba –

Top-túra